さとみ

Emlékszem arra az estére, mikor legutoljára együtt voltunk mi négyen: anya, apa, én és a hazánk. A Duna-parton , Buda felöl néztük a tűzijátékot az államalapítás ünnepén. Mindketten nézték az eget, ahogy ijesztő, világítóan dübörgő pókok másztak rá, majd tűntek el és újra felbukkantak. Inkább a folyót néztem és a körülöttünk lévő embereket. Voltak, akik a parton leültek, fogták a gyerekeik kezét, nyakukba vették a gyereküket és boldogan nézték együtt a műsort. Az emberek beszélgettek, nevettek, élvezték az életet. De valahogy, amikor ott álltam a két csendes szülőm közt – anya kezei a háta mögött, apáé a mellkasa előtt összefonódtak–, sokkal jobban vonzott a folyó bárminél. Nem nevettek, rám sem néztek, még csak egymásra se, csak megkövülten meredtek a pókokra. Nem értettem, miért voltunk ott.